1. Fejezet - Kezdetek

Sziasztok!
Mint tudjátok, ezt az oldalt még a legelső design blogommal egy időben hoztam létre. Az első történet volt, ami kipattant a fejemből, és az első olyan mese is, melynek teljes egészében tisztában vagyok a végével is. :) A történetet nem egyedül kezdtem, hanem egy kedves barátnőmmel együtt, azonban mivel mostanában nem igazán tartjuk a kapcsolatot úgy éreztem muszáj kezdenem a bloggal valamit. Ezért úgy döntöttem, hogy a részeket a saját magam kis elképzelése szerint átalakítom, és a külsőhöz igazítom, mely immár teljesen új színben pompállik. Aki esetleg már olvasta az eddigieket, az most egy teljesen új verzióval barátkozhat, aki esetleg még csak most kezdi, nos azoknak kellemes időtöltést! :) 

Viszont arra kérlek titeket, hogy a fejezetek végén egy-egy megjegyzéssel tudassátok velem mi tetszett, és mi nem tetszett, örömmel fogadok mindenféle kommentet, legyen az negatív vagy épp pozitív. ^^ 

Ölel mindenkit: Khyira

---

Deridia azúrkék ege kristálytiszta víztükörként borult rá a városra és környező területekre. A tökéletes nyugalmat csak a Loreon-hágó felől hallatszódó éktelen ordítás és üvöltés törte meg, mely a visszhang miatt még inkább baljósnak hathatott egy erre tévedt vándor számára. A hangok pedig egyértelműen jelezték, hogy valami készülőben van, valami nagy dolog, és ezzel a ténnyel, a szikla szirteken várakozó harmadéves diákok is teljesen tisztában voltak. Több tucat fiatal ácsorgott várakozástól megfeszülő izmokkal a kiálló hatalmas köveken, azonban mindannyiuk közül csak egyetlen húzta ki magát magabiztosan, mégpedig Caius Alec Snarknit. A fiatal férfivá serdült Caius jól leplezett idegességgel pislogott a hágó felé, és igyekezett minden negatív gondolatot távol tartani önmagától. Mindig is tisztában volt azzal, hogy belőle idővel remek sárkánylovas lesz. Hiszen teljesen egyértelmű volt, hogy apja nyomdokaiba lép és a Snarknit nevet méltón fogja majd képviselni. Most azonban, pár lépéssel a vágyott cél előtt, felesleges aggodalom nehéz terhe nyomta vállait. Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, annyira igyekezett legyőzni a mind egyre jobban rátörő kétségeket. Hiszen mi van, ha a mai napon egy sárkány sem fogja őt választani? Hogy néz akkor az emberek és leginkább anyja szemébe? Jelleme és külseje is egyértelműen az apjára emlékeztetett mindenkit és ő büszkén kihúzva magát akarta képviselni családját a hatalmas harcosok között. És ami ennél is fontosabb, hogy már gyermekkora óta arra vágyott, hogy majd ha eljön a pillanat, akkor egy tökéletes sárkány nyergében ülve szelje az eget és ezzel saját magának is bizonyítson. Bizonyítsa, hogy igenis méltó a lovassá válásra! Most azonban számtalan kérdés kavargott a fejében melyek kíméletlenül gyengítették. 

Mi lesz, ha egy sárkány sem fogja őt választani?
Mi van, ha egyik sem érzi benne a mágiát, az erőt arra, hogy lovassá váljon?

És mi lesz ha leugorva a sziklákról kell szörnyethalnia fiatal évei derekán?
A kérdések szinte már marták belülről és bármennyire is igyekezett magabiztosságot sugározni, elég volt egyetlen pillantást vetnie anyja arcára, és húga szőke fürtjeire, hogy elgyengüljön. Nem akart nekik csalódást okozni, és az Akadémiának sem. Hiszen elvárták tőle, hogy tökéletesen szerepeljen, és három évig készítették fel erre a vizsgára, mely a jövőt és az életet jelenti majd számára. Legalább is jobb esetben.
Ajkait halk sóhaj hagyta el, keze önkéntelenül is ökölbe szorult és kényszerítette magát arra, hogy valami pozitívra gondoljon, és a sikerre! Na meg a körülötte összegyűlt tömegre, mely immár a vizsgához közeledve még nagyobbra duzzadt.
Már bevett szokás volt a Koldrago Akadémián, hogy a sárkánylovasi vizsgát egész Deridia népe láthatta. A hidakból épült város függőin így tehát nem csoda hogy óriási létszám ácsingózott a legjobb helyekért, hogy immár közvetlen közelről csodálhassák meg a fiatalok győzelmét vagy épp bukását. És most, az idén kifejezetten sokan akartak szemlélődni. Mindenkit érdekelt ki lesz az, aki sárkányon ülve térhet vissza immár lovasként, vagy hal bele a zuhanásba, mert egyetlen sárkány sem óhajtja a társának.
Azonban mielőtt a diákok a mélybe vetnék magukat az akadémia igazgatója érkezett meg lassú, komótos járásával, és szólt pár szót az egybegyűltekhez.
- Eljött hát a nagy nap! - zendült Dravis baritonja, melyet mágiával erősített fel annyira, hogy ne csak a diákok, hanem a város összes lakója is hallhassa mondanivalóját.
- Itt álltok hát a Választás Erkélyén, ahol immár nem tiétek a döntés! Nem! Ne higgyétek hogy rajtatok múlik a vizsga sikeressége! - a férfi erőteljes hangját feszült csend fogadta, és ő elégedetten szemléte, hogy kiváltotta a kellő hatást. Tekintetét közlendője után büszke csillogással járatta végig tanítványain, majd az emelvényre lépve, egy kellemes mosollyal vetette le magát a semmibe. Velőtrázó sárkány ordítás hangja szállt a döbbent nézők felé, majd pár másodperccel később Dravis is megérkezett immár sárkányának hátán, mindenki felé emelkedve. Bemutatóját az elmaradhatatlan ováció fogadta, majd éjkék sárkányán egy kürt bemutatva adta át a terepet a fiatal lovasoknak, hogy bebizonyíthassák nem hiába tanultak három éven keresztül, és hogy méltóak az Akadémia harcosává vállni.
- Rajta hát! Jó szelet kívánok nektek, és sok sikert! - kiáltotta a feszült diákoknak, akik a jókívánság hatására emelték magasba jobbukat, majd tették azt szívükre, így kiáltva az Akadémia jelmondatát: Jó szelet!
- Sedric Corvell! - hívta az első diákot Dravis a sziklaszírtre. A fiatal fiú hófehér arccal meredt először a férfira, majd a mélységbe.
- Az Akadémia nevében magamhoz hívlak! - kiáltotta remegő hanggal, majd egy pár másodperces teketóriázás után a mélybe vette magát.

Ő is, mint az iskola eddigi összes diákja már évek óta figyelemmel kísérhette ezt a rituálét. Az ugrás előtt erejüket és mágiájukat használva csalogatják a sárkányokat, azokból is azt az egyetlen példányt, aki képes arra, hogy a lovas személyiségével és lelkével összeolvadjon. Hiszen sárkány és lovasa között különleges, megbonthatatlan kapcsolat feszül, olyan, mely egyiket immár a másik nélkül életképtelenné teszi. A lovas nem élhet tovább sárkánya nélkül, és ez fordítva is igaz. Ha egy lovas meghal, sárkánya hamarosan követi, hiszen magányába ő is belehal. Egy emberre ez kissé másabb módon hat, viszont nem ritka a teljes elzárkózás, remete lét. Egy sárkány elvesztése egy ember számára olyan, mintha lényének egy darabját veszítené el, mintha nem lenne egész. Ez pedig sokakat kergetett már az őrületbe, vagy épp egy rituális öngyilkosságba. Egy sárkánynak mindig lovasa az első, és érte bármire képes. Kettejük kapcsolata nem alá és fölérendelt kapcsolat, hanem társnak választják egymás. Nem a sárkány és az ember, hanem a két lélek.
A fiú ugrása után a tömeg néma csendben figyelte az eseményeket. Nem túl sok lovas lelte még eddig szörnyű halálát a sziklákon, azonban az esetleges veszteség mindig is hozzátartozott ehhez a vizsgához. Az pedig teljesen egyértelmű volt a vezetők számára, hogy akit egy sárkány sem választott, az nem volt megfelelő erre a szerepre. Az Akadémia mindig is olyan diákokat tanított, akik erkölcsileg és jellemileg is szilárdan álltak Deridia élén, és aki arra nem volt méltó hogy sárkányhoz jusson, az egyértelműen a lelki gyengeség jele volt. Ilyenkor több napos gyásszal emlékeztek meg a lezuhant és szörnyet halt diákra, és igyekeztek ez idő alatt kellő imával az istenek felé terelni gyenge lelkét, hogy az ne térjen vissza az emberek világába.


Hangos ordítás csendült fel a sziklák közül, majd pár másodperccel később Sedric immár sárkány háton üdvrivalgások közepette érkezett meg a kiválasztottak sziklájára.
- Gratulálok fiam! Caius Snarknit, te következel! - hívta a férfi tanítványát, akire a legbüszkébb volt. Caius szíve, neve hallatán hatalmasat dobbant, és kényszerítenie kellett magát, hogy a szikla szélére sétáljon.
- Az Akadémia nevében magamhoz hívlak! - kiáltotta, majd mély levegőt véve ugrott mélységbe. Zuhanás közben széttárta kezeit, és némán imádkozott a körülötte keringő sárkányokhoz. Azonban hiába imádkozott, egyik sem igazán foglalkozott vele. Mindegyik szinte már fejet fordított, és egyszerűen csak hagyták hogy a fiú a mélybe zuhanjon. Caiuson kezdett eluralkodni a pánik. A föld mely a szikla tetejéről oly távolinak tűnt most már egészen közelinek tetszett. Fülébe csalódott mondat hallatszódott a szikláról, ahol már elkönyvelték halálát, és ebben a pillanatban tényleg elhitte, hogy ez megtörténik vele.
Hát mégis szégyent hoz a családjára, az apja emlékére! Nem elég méltó arra, hogy lovassá váljon, hogy saját sárkánya legyen. Ez a felismerés pedig véres sebet mart szívére. Életének utolsó pillanatait kénytelen lesz innentől azzal tölteni, hogy saját magát ostorozza, hogy nem volt kellően jó erre a feladatra. Az egyre nagyobbnak látszó föld vészesen közel került hozzá, a fiú pedig lehunyt szemmel várta a becsapódást. A becsapódást, mely meg is érkezett, csak éppen nem halált hozott, hanem kellemes puhaságot és felemelkedést. Lila sárkány hátán ült, melyet arany csíkok díszítettek. A legszebb példány volt, melyet valaha is látott. Fenséges termete tiszteletet parancsolt, és elhozta számára a legnagyobb boldogságot és megnyugvást.
- Üdvözöllek ifjú Snarknit! Celestine vagyok, Cornelius lánya. Úgy látom épp a megfelelő pillanatban érkeztem! - mondja a sárkány Caius elméjében, majd fordítja hátra fejét, hogy tekintetük találkozzon, és ezzel a szem kontaktussal egymáshoz kössék lelküket.
- Cornélius… apám sárkánya… - suttogja a fiú döbbentem, és a gondolatot hangosan is kimondja,, pedig erre egyáltalán nincs is szükség többé, hiszen sárkány és lovasa között mentális kapcsolat feszül.
- Igen, drága Caius, apám volt apád sárkánya “Vér a vérből, vér a vérrel legyőzhetetlen kötelék” - kuncogott fel a sárkány, majd dúdolta el halkan az oly jól ismert dallamot, melyet minden gyermeknek megtanítanak az anyukák.

- A legerősebb kötelék sárkány és lovas között - ámult el a fiú, és a döbbenettől még a szája is kissé tátva maradt.
- Igen, és most mutassuk meg nekik, hogy egy Snarknitot nem lehet csak úgy halottá nyilvánítani egy apró késés miatt! - mondta Celestine, majd hatalmas sárkány üvöltéssel jelent meg a hídon döbbentem szemlélődő embertömeg felett, és foglalta el helyét a kiválasztottak szikláján, immár boldog és elégedett társával a hátán.

---

Valahogy mindig is úgy érezte, hogy az éjszaka különleges. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért is gondolta ezt, az azonban biztos, hogy szinte már örömmámorban úszott, mikor meglátta a hold tündöklő, ezüst gömbjét, és a lombok között bevilágító lágy, puha fényeket. Az alvással nem igazán volt baja, hiszen ebben az alakban az emberi szükségletek távol álltak tőle, azonban a körülölelő némaság valahogy kihozta belőle a lelke mélyén vibráló kérdéseket, érzéseket és gondolatokat.
Furcsa az élet, ha szinte már szellemként vagy kénytelen leélni…
Ha legalább ténylegesen az lett volna, akkor nem látná senki, és talán magához hasonlatos társat is találhatott volna. Így azonban kénytelen volt egyedül létezni, és próbálni felkészülni minden őt érhető támadásra. Talán pont ezért, legelőször a modorával próbálta felvenni a harcot másokkal szemben. Mostanra kissé tüskéssé vált, csipkelődővé, ezzel is elérve azt, hogy gyermeki simulékonysága tova libbenjen, és immár kész nőként úgy viszonyuljon mindenkihez, ahogyan csak akart. Mert hát hogy viszonyulhatott volna máshogy? Muszáj volt minden lehetőséget kihasználnia és gyökerestől kiirtani az érzelmeket, melyek megrohamozták minden áldott nap! Ugyanis nem volt képes ezekre kellően rezonálni! Hogyan is lett volna képes, mikor a sors a legnagyobb csodát vette el tőle? Magányra ítéltetett és most ennek az átoknak rémálmodta minden egyes percét. Ki tudja, talán az örökkévalóságig...
És az örökkévalóság eléggé hosszú idő!

Hangosan felsóhajtott, ám ez a lehelet még így sem volt túl feltűnő a mélyen alvó testek között. A légzések finomak, lassúak voltak, és valahogy megnyugtatták zaklatott lényét, mely nem igazán kapott máshogy békességet. Körülötte apró lelkek pihennek gyermeki testben, mindennél közelebb hozzá - hiszen haloványan világító fény ölelte körbe, ezzel is elűzve az éjjel szörnyeit, melyektől a gyermekek talán a legjobban féltek. Újabb sóhaj szakad fel belőle, és szinte már késztetést érzett arra, hogy az apró kobakokon végigsimítson átlátszó ujjaival. Szívesen érintette volna meg őket, ringatta volna álomba valamennyiüket és érezte volna azt, hogy él! Azonban ez egyelőre még nem volt lehetséges…
Felült az aprócska fekhelyén, mely a menedéket jelentette számára, majd szinte már szellemként lebegett ki a hatalmas kunyhóból a csípős éjszakába. Nyár volt, azonban szinte már megszokta, hogy a nappali kánikulát csípős, őszies hűvösség követte. Érezte a lehűlést, azonban teste nem reagált a külső ingerekre. Talán pont ezért nem lehet hozzá sem érni. Hiába minden, nem lett libabőrös, egyszerűen csak az agya tudta, és érezte, hogy hogyan is kellene reagálnia, azonban tényleges ingerekre mégsem volt képes. Hányszor próbált valamit kicsikarni magából! A legelső gondolata a vér és a kés volt, ám hiába akarta görcsösen, egyszerűen képtelen volt kézbe venni egy tárgyat. És mikor nagy nehezen mágiával sikerült, akkor pedig úgy szaladt át rajta, mint kés a vajon. Mintha semmi nem állta volna útját, és ez csüggedéssel töltötte el. Ekkortól kezdett el azzá válni, ami most, egy megtört, szúrós személyiséggé, aki titkon mindennél irigyebb másokra, azokra, akik rendelkeznek az érintés csodájával.

Nem gondolta volna, hogy ilyen kései órán éberen fogja várni. Mintha csak tudta volna, hogy eljön az a pillanat, mikor már teljesen készen áll, és teljességgel magába tudja fogadni a természet erejét.
- Mindig ilyen kései órán szoktál a tábor körül sétálni. Mintha csak egy kísértet lennél, mindenkire a szívbajt hozod, Shayn! – dorgálták meg a szavai, a lányról viszont mindez lepergett. Már túlzottan fásult és kedvetlen volt ahhoz, hogy mindez meghassa. Hiszen mi történhetett volna még vele, mivel lehetett volna még megbüntetni? Szerinte megkapta a legnagyobb átkot, emelt fővel viselte azt, és ennél többet már senkinek sem volt joga kimérni rá.
- Ilyenkor általában mindenki alszik, az álmok szépségét soha senkitől sem vettem el! És tudják, hogy létezem, tehát fel vannak készülve arra, hogy esetleg én is ott lehetek a közelben… – vonta meg a vállát, majd nézett Gylana mindent tudó lélektükreibe.
- Minek köszönhetem ezt a késő esti találkozást? – kérdezte a kissé hajlott korú nőt. Hiszen neki, mint a csoport sámánjának, mindig egyértelmű tervei voltak. Soha nem találkozott volna vele, ha ő nem akarná. Tehát világos, hogy most is valami célja van, különben nem bájcsevegne az átlátszó nőszeméllyel.
- Ha másra nem is jó a modorod, legalább arra tökéletes, hogy nem köntörfalazol… – húzta mosolyra ajkait, mire Shayn is ugyanezt tette. Na igen, általában nem szokott túl sokat hezitálni azzal kapcsolatban, ami érdekli, és őszintén szólva, most nagyon felcsigázta az idősödő nő. Hiszen tudta, hogy szinte már minden tudását megosztotta a lánnyal, már csak egy valami hiányzott, és remélte, hogy találkozásuk ezzel lehet kapcsolatos. És nem utolsó sorban, hasonló jellemük miatt mindig is elég jól megértették egymást. Ő elfogadta a szenvedése ilyetén következményét, Shayn pedig elfogadta őt, a nem kialakult, hanem vele született tulajdonságait. Talán ezért is fért bele a kettőnk kapcsolatába ez a fajta stílus, melyet mások nagy valószínűséggel nem hinnének barátinak. Pedig a lány kora és tudása miatt mindig is mélységesen meghajolt Gylana sikerei és képességei előtt, még akkor is, ha ez nem teljesen volt nyilvánvaló mások számára.
- Úgy gondolom, készen állsz! Itt az idő, és ennél a teliholdas éjjelnél nem is kívánhatnánk alkalmasabbat arra, hogy végre teljesen eggyé válj a természettel! Kövess gyermekem! – mondta, majd lassú, megfontolt léptekkel elindult a lány előtt, be az erdő mélyébe. Lépései nyugodtak voltak, szinte már úgy jár a puha avarral borított talajon, mintha az erdő gyermeke lenne. És ha azt vesszük, lényegében az is volt. Szövetséget kötött a természettel, és immár az ő hívó szavát hallja csak, és királyok és istenek helyett, egy mindennél magasztosabbat imád. Pont úgy, ahogy Shayn is! Hiszen mindig is tudta, hogy ez lesz majd a segítségére, mikor itt az idő, és mikor beteljesíti a jövendölést. Nem egy isten siet majd a segítségére, hanem a Föld Anya.

A tisztás aprócska, ám annál fényesebb volt. A telihold fénye tökéletesen megvilágította, annyira, hogy a meggyújtott fáklyák csak díszként szolgáltak, fényük eltörpült az ezüstös égitesté mellett. Ahogy a lány meglátta a földre rajzolt csontokból kirakott kört, a körülvevő virágszirmokat idegesség futott át rajta. Ha teste lett volna, akkor valószínűleg remegett volna is, azonban erre jelen pillanatban nem kerülhetett sor.
- Állj a kör közepére! – utasította Gylana, ő pedig megtette. Hiszen mindent tőle tanult, mindent neki köszönhetett, és tudta, hogy most végre egy olyan szintre emeli, melyről nem is álmodhatott eddig.
- Most pedig koncentrálj! Eggyé kell válnod a világmindenséggel, a természettel, a létezéssel! Érezd, ahogy dobban az állatok szíve, ahogy a növények az ég felé kapaszkodnak! Hagyd, hogy átjárjon a létezés, az élet minden egyes rezdülése, próbálj meg azonosulni a földdel, melynek önmagadat köszönheted! – hallotta szavait, majd követte az utasítást. Szemét lehunyta és bár érezni nem érzett semmit a testével, a lelke azonnal bizseregni kezdett. Az energia körülölelte, szinte már feltöltötte teljesen. Ajkai elnyíltak és egy láthatatlan csókkal fogadta magába a teremtőt, és ezt a találkozást egy hatalmas fényjátékkal pecsételte meg. Alakját fehér fényoszlop ölelte körül, majd ahogy a mágia a bensőjébe költözött, úgy csillapodott le a körülötte lévő ragyogás is. Lassan magához tért, majd kéken izzó lélektükrökkel nézett a jóságos Gylana-ra.
- Most pedig így, hogy megkaptad az áldást, mely majd győzelemre juttat az átkoddal szemben, vedd a testem! Most pár perc erejéig megtapasztalhatod mire is vagy képes, hiszen a Föld Anya erejét hordozod magadban! – igazából nem nagyon értette, hogy miről is beszél, azonban az ösztönei mindennél erősebben tudni akarták mi is történt az iménti percekben. Szinte már önkéntelenül lépett előrébb, és helyezte kezét a nő kissé ráncos arca köré. Ujjai szétnyíltak, szemei lassan lecsukódtak, majd elnyíló ajkai között valami utat tör magának. Lágy sóhajjal férkőzött belsejébe, szinte már ellenállás nélkül lökte át magát a szorító érzésen. A következő másodpercben pedig immár Gylana testébe költözve nézte a külvilágot, a fákat, a mindenséget, és használta őt, mintha csak a sajátja lenne.
- Furcsa fészek meleg ez, nemde bár? – hallotta a fejében a kérdést, melyet a nő hozzá intézett. Nem ölte meg, nem taszította el, és ami még ennél is fontosabb, engedékenységének hála mellé kucoroghatott. Lelke lelkéhez simult, és immár képes volt második, irányító lélekként testhez jutni, ha arra szükség van, és persze, csak ha engedik. Ha valaki befogadó, akkor érezheti pár pillanatig a simogatást, a testi kontaktus minden szépségét! Shayn szemeiben pedig könnyek gyűltek, majd a csillogó íriszekből sós patakban csordogáltak le, immár az oly szerethető ráncokon, Gylana arcán, melyet idősödő ujjaival hangosan kacagva törölt le…

Prológus

Hogy milyen érzés a halál? Nos, nem éppen kellemes… Legalább is Shayn számára egyáltalán nem volt az. Még most is teljesen tisztán emlékszik minden egyes másodpercre, az éltető fájdalomra, arra, hogy milyen hangosan, és hirtelen dobbant meg a szíve. A szíve, mely eddig csak a maga kis csendességében létezett - tökéletes fény valójának legmélyebb bugyrában, védve és óvva, a világ fájdalmaitól és attól, hogy az enyészetté váljon.

Öreg, kiszáradt bőrű, görbe ujjak ölelték körbe arcát, mely ettől az intim közelségtől még inkább felragyogott. Az idegen kezek között szinte már szikrákat szórt ködszerű lénye, mintha csak egy hullócsillag lenne, melynek fénye az utolsó, erőteljes rohammal zuhan a semmi felé. Ajkai elnyíltak, száját hangos sikoly hagyta el, és akkor… valami történt. Teste érzővé vált, az ujjak immár nem csak a feje mellett időztek - minden egyes ízület a hajába bújt, fájó energia bizsergette bőrét és a lány végre érzett! Mindent, melyet eddig a világ, a sors megtagadott tőle! Szemét könny töltötte el, majd a sós, csillogó cseppek úgy gördültek végig porcelánszín arcán, hogy útjuk során bőre immár megszűnt átlátszó lenni. Alakja már nem csak derengett, hanem létezett, hús-vér valójában! Végre visszakapta a testet, melyre oly régóta sóvárgott! Az örökös magány, egyedüllét és a test nélküli élet marcona pillanatai, egy másodperc alatt pukkantak szét, mint egy szappanbuborék. Testét zokogás rázta, mely az öröm ilyetén megnyilvánulása volt… majd hangosan felsikoltott, de immár a fájdalomtól. Az előbb még életet adó kezek immár nem szerették többé, hanem bántották! Mohón túrtak szőke tincseibe, és húzták magukhoz még közelebb. Az idegen Jeges lehelete Shayn arcát súrolta, vágyait ajkába sóhajtotta, a lány pedig tiltakozva próbált távolabb kerülni tőle! Hiszen a fényét már megkapta, mit akarhat még?! Immár neki adta az örökkévalóságot, és így, halandóként fájdalmas felismerések közepette küzdött életéért.  Hiszen azt nem veheti el! Nem most, mikor végre mindent megtapasztalhatna!

Szemét lehunyva próbálta a külvilágot mind inkább kizárni. Igyekezett nem gondolni szavaira, a fájdalomra, és próbálta nem kétségbeesetten követelni Caiust. Hol van? Hisz Itt kellene lennie! Igazából túl sok ideje nem volt arra, hogy ezt végig gondolja. A hatalmas, színes, mozaikokból kirakott ablakok, pont úgy peregtek le mögöttük, mintha csak homokból lennének. Egy sárkány ordítása hallatszott, félelmetes üvöltés, és perzselő forróság, mely próbálta megzavarni az éppen a lánnyal történő tortúrát. A távolból hallotta Caius hangját, hallotta édes baritonját, melyet mindennél jobban szeretett, és immár kapálózva próbált szabadulni. A szabadságra vágyott, arra, hogy végre ne csak hallja, hanem, hogy érezze is! Akarta, hogy a fiú megérintse, hogy végre fejét mellkasán nyugtassa, hogy keze végigsimítson a hátán! Érezni akarta az apró lúdbőrzést, melyet egy érintés nyomán érezhet egy nő, és végre, először csókolni vágyta! Csókolni elfúlón, lázas szenvedéllyel, soha abba nem hagyva, mintha csak ezen az édes pillanaton múlna az élet, a jövő, a múlt! Érezni akarta a bőrének melegét, az egymásba gabalyodó testek rándulását, és zavartan akart nevetni a saját ügyetlenségén…

Kapálózva próbált szabadulni, ám egyszerűen képtelen volt a szorításból kiutat találni. Ajkai közül kétségbeesett sikítás tört utat magának, azonban nem hagyta, hogy Shayn túl sokáig zajongjon. Magához rántotta, és görcsösen megmarkolta a csuklóját. Keze bilincsként tartotta fogva, és a lány képtelen volt a szabadulásra. Szíve kétségbeesett, rab madárként verdesett mellkasában, majd mikor az idegen ajka hozzá ért, egy hatalmas dobbanással mondott búcsút a létezésnek. Még egy pillanatra látta Caius arcát, ahogy próbál egyre közelebb férkőzni, hallotta, ahogy a nevét kiáltja, látta könnyektől csillogó lélektükreit, azonban a lány lelke már valahol messze járt…

Teste egy tompa puffanással ért földet a piszkos padlón, szeme üvegesen meredt a semmibe. A fájdalom, mely eddig átjárta testét, immár teljesen megszűnt… pont úgy, mint a körülötte lévő külvilág… Caius… és a sötétség….